Vel’ka Bukovinka Szlovák Nemzetiségi Énekkar

  A Bükk-hegység csendjét az 1700-as évek elején kis üveghuták működése törte meg. E huták lakói Morvaországból, Felvidékről és Zemplénből érkeztek. Hangos lett a Bükk, akkor is amikor Fazola Henrik 1770-ben Ómassán megépítette a vasolvasztót és vasverő hámort. Ez az ipari tevékenység nagy mennyiségű tűzifát, faszenet és égetett meszet igényelt. Ezekhez a munkákhoz Felvidék több megyéjéből szlovák ajkú, erdei munkákhoz értő embereket telepítettek a Bükkbe. E betelepített lakosság magával hozta dalait, táncaitAz 1950-es évek elején központi utasításra minden településen létre kellett hozni énekkart, tánccsoportot, színjátszó és sport- kört. Répáshután ezt a feladatot Szívós Miklós tanító és párja Marika néni vállalta magára. Kezdetben a tánc és énekkar nem vált ketté, mivel hangszer híján énekszóra táncoltak. Az éneklést ekkor idősebb férfiak segítették. 1953-ban a Szlovák Szövetség szakmai segítséget nyújtott a tánccsoportnak Babják Jenő koreográfus és Klamarik Lóránt tangóharmonikás személyében. Az énekkar működésében jelentős változást hozott Deme Dezső tanár úr megjelenése. Eleinte népdalokat gyűjtött, majd átvette az énekkar vezetését. Kezdetben több mint negyven tagja volt a kórusnak. Kizárólag lányok, asszonyok. A férfiak többsége távol a falutól dolgozott kinn az erdőben és csak hetente jártak haza. A gyűjtött dalokat Dezső tanár úr rendszerezte, feldolgozta, sokat több szólamra átírt. A Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége 1971október 15-én bocsátotta útjára a Ludové Noviny szlovák nyelvű hetilap hasábjain az első szlovák népdalvetélkedőt. A döntőre 1972 február  19-én került sor Budapesten a MOM Művelődési Házban, ahol első helyezést értek el. A zsűri –melynek tagja volt Vass Lajos és Ortutay Gyula is-indoklásában méltatta azt, hogy olyan dalokat hozott a répáshutai csoport, amiket még nem ismertek, és amely dalok megőrizték eredeti hangalakjukat, nem keveredtek a magyar dallamvilággal. A díj egy tangóharmonika és 20000 forint volt, ami akkor nem kis összegnek számított. E győzelem után fellépési lehetőséget kaptak Csehszlovákiában, és énekeltek a pozsonyi rádióban. Majd több hazai fesztiválon is. Az 1970-es évek végén a varrodai kétműszakos munkarend bevezetése lehetetlenné tette az énekkari próbákat. Dezső tanár úr, aki 24 évig vezette kórust nyugdíjba vonult. Több évnyi szünet után az 1990-es évek elején Petőfi Valéria és Horváth Károlyné ujjászervezték az énekkart. Jelenleg több mint húsz taggal Molnárné Mátrai Judit vezeti. Az énekkar repertoárjában főként szlovák dalok szerepelnek. Az elvégzett munka eredményességét az ˝Arany Pacsirta˝ nemzetiségi kórusok országos versenyén elért számos arany és kiemelt arany minősítés bizonyítja. A KÓTA minősítőjén 2023-ban országos arany minősítést kaptak. Az 1950-es években alakult csoportok országszerte tiszavirág-életűnek bizonyultak, de itt Répáshután a hegyek általi elzártság nagyban hozzájárult ahhoz, hogy e szlovák kultúra a mai napig megmaradt. Zenei anyanyelvünk a népdal megőrzését, megtartását és tovább örökítését végzi a Vel’ka Bukovinka Énekkar, hogy múltunk egy szeletét átadja a mai fiatalok számára.

Veľká Bukovinka Slovenský národný zbor

  Ticho pohoria Bükk bolo začiatkom 17-ého storočia prerušené prevádzkou malých sklární. Obyvatelia týchto hút pochádzali z Moravy, z Hornej zeme a zo Zemplína. Bukové hory boli hlučné aj vtedy, keď Henrik Fazola v roku 1770 postavil v Ómasse hámor na tavenie a otĺkanie železa. Táto priemyselná činnosť si vyžadovala veľké množstvo palivového dreva, dreveného uhlia a páleného vápna. Na tieto práce boli v Bukových horách usadení slovensky hovoriaci muži zruční v lesníckych prácach z viacerých žúp Hornej zeme.  Začiatkom 50-ých rokov 20-ého storočia sa na príkaz ústredných orgánov musel v každej osade zriadiť spevácky zbor, tanečný súbor, divadelný a športový klub. V Répášsej Hute sa tejto úlohy ujal učiteľ Miklós Szívós a jeho manželka, teta Marika. Na začiatku nebol tanečný a spevácky zbor oddelený, pretože pre nedostatok hudobných nástrojov sa tancovalo na spev. Pri speve im vtedy pomáhali starší muži. V roku 1953 poskytol tanečnej skupine odbornú pomoc Slovenský zväz v osobe choreografa Jenő Babjáka a harmonikára Lóránta Klamarika. Výrazná zmena vo fungovaní súboru nastala s príchodom  pána učiteľa Dezső Demeho. Najprv zbieral ľudové piesne, potom prevzal vedenie súboru. Na začiatku mal zbor viac ako štyridsať členov. Boli to len dievčatá a ženy. Väčšina mužov pracovala v lese ďaleko od dediny a domov prichádzali len raz za týždeň. Zozbierané piesne upravoval a aranžoval učiteľ Dezső, mnohé z nich prepísal pre viac hlasov. 15-ého októbra 1971 vyhlásil Demokratický zväz Slovákov v Maďarsku v týždenníku Ľudové noviny v slovenskom jazyku prvú súťaž slovenských ľudových piesní. Finále sa konalo 19-ého februára 1972 v Budapešti v Kultúrnom stredisku MOM, kde získali prvú cenu. Porota, v ktorej boli aj Lajos Vass a Gyula Ortutay, vo svojom oddôvodnení ocenila, že skupina z Répáshuty priniesla piesne, ktoré ešte neboli známe, a že si piesne zachovali pôvodný zvuk a neboli zmiešané s maďarskými melódiami. Cenou bola jedna harmonika  a 20 000 forintov, čo v tom čase nebola malá suma. Po tomto víťazstve dostali možnosť vystupovať v Československu a spievať v bratislavskom rozhlase. Vystupovali aj na viacerých festivaloch v rodnej krajine. Koncom 70-ých rokov 20-ého storočia zavedenie dvojzmennej pracovnej doby v krajčirskej dielni znemožnilo nácviky zboru. Učiteľ Dezső, ktorý viedol zbor 24 rokov, odišiel do dôchodku. Po niekoľkoročnej prestávke Valéria Petőfiová a Amália Horváthová začiatkom 90—ých  rokov zbor reorganizovali. V súčasnosti ho s viac ako dvadsiatimi členmi vedie Judita Molnárová Mátraiová. Repertoár zboru tvoria najmä slovenské piesne. O úspešnosti vykonanej práce svedčí množstvo zlatých a špeciálnych zlatých medailí na celoštátnej súťaži národných speváckych zborov „Zlatý Skovránok“. V roku 2023 získali národnú zlatú medailu v kvalifikácii KÓTA. Skupiny, ktoré vznikli v 50-ých rokoch 20-ého storočia, sa osvedčili ako efeméry kultúry v celej krajine, ale tu v Répášskej Hute izolovanosť v horách výrazne prispela k tomu, že táto slovenská kultúra prežila až do dnešných dní. Spevácky zbor Vel’ka Bukovinka sa venuje zachovávaniu, udržiavaniu a zvečňovaniu ľudovej piesne našej hudobnej materinskej reči, aby dnešným mladým ľuďom odovzdal kúsok našej minulosti.